„Üdvözlet! Ez az első saját WordPress-bejegyzés. Módosítható, vagy törölhető, aztán megkezdhető a honlap tartalommal történő feltöltése!” – így köszönt a WordPress, amikor „a híres ötperces telepítő” (amit pár órás véres küzdelem előzött meg 🙂 ) végére érsz. (Hogy miért nem képesek végre a tegezés mellett dönteni, azt nem érem fel ésszel. Ezért kell még mindig ilyen furán fogalmazniuk.)
A marketingesek azt mondják, ne magadról beszélj (vagy a termékedről), mert az kutyát-macskát nem érdekel. Beszélj az Olvasóról! Értsd meg őt, oldd meg a problémáját!
Na ja, de miért pont rám hallgass, Kedves Olvasó?
Például azért, mert én is ebben a cipőben járok. Illetve… már nem.
Az én történetem (legalábbis a számodra érdekes része) 2007-ben kezdődött, amikor kiderült, hogy a 10 éves „nagyfiam” és a 8 és fél éves ikerfiaim mellé egy negyedik gyerek (utóbb kiderült, hogy szintén fiú) érkezik a családba. Nem éppen a legjobbkor, vagy talán éppen a legjobbkor, ki tudja (erről van egy aranyos történet, ide kattintva elolvashatod »), mert a párkapcsolatunk éppen nem volt a legjobb formájában, no de kié van abban folyamatosan?
Érdekes módon (bár tényleg nem ez volt a cél) a hír váratlanul elsimította a nézeteltéréseinket. Az előző két várandósságom alatt összesen nem kaptam annyi figyelmet és törődést, mint ekkor. Azonban sajnos a béke nem tartott sokáig.
Nem akarok erről részletesen beszélni, hiszen nem igazán fontos. Csak a vége: ahogyan („kínomban nevetve”) viccesen fogalmazni szoktam: amikor a kicsi elmúlt egy éves, az édesapjuk úgy döntött, hogy innen egyedül is boldogulok, és lelépett a színről.
Innen kellett talpra állnom.
Nem először, és nem utoljára.
De ahogyan a mondás tartja: nem buksz el, ha eggyel többször állsz fel, mint ahányszor elestél.
Vagy valami ilyesmi. (Érzem, hogy van itt valami logikai bukfenc, de mindegy…)
(Közben rájöttem, hogy kell érteni ezt a mondást. Így »)
Ez a weboldal lényegében erről szól.
Ötletek, inspiráció, történetek, a saját tapasztalataim és gondolataim a témáról.
Itt a blogban minden hozzászólást szívesen fogadok, de azért vannak szabályok.
- Nem kell megadnod az igazi neved, ha nem akarod, de ha művésznév mögé bújsz, attól még ne hagyd el az agyadat is.
- A hozzászólásaid legyenek udvariasak és segítő szándékúak. Ha valakivel nem értesz egyet, akkor a véleményét bíráld, ne az embert magát.
- Fenntartom magamnak a jogot, hogy aki nagyon piszkálja a csőrömet, azt kihajítsam. Elvégre ez mégiscsak az én blogom. (Bocs, de nem bocs.)
És ha szeretnéd megosztani a világgal a saját történetedet, akkor kérlek, küldd el nekem e-mailben, és fel fogom tenni az „Olvasói történetek” rovatba.
Az e-mail címem: moni kukac allj-talpra pont hu. (Tudod: spamrobotok…)
