…eggyel többször, mint ahányszor padlóra kerültél…
Micsoda rejtélyes cím így szombat estére, igaz? 🙂
Többek között azt is szeretem az interneten, hogy egy csomó jó tanmesét lehet találni rajta, amelyek időnként remekül megvilágítanak egy-egy problémát. Mostanában több helyen is olvastam két ilyen történetet – és mindjárt ki is derül, mit jelent a cím.
A nagymama az unokája ágya mellett ül és mesét olvas. A kicsi megszólal:
– Nem tudnál kicsit halkabban mesélni? Úgy szeretnék már aludni!
„A nagymama sokkal puhább, mint a dívány!” (két kisgyerek egymás között, miután megnyugtatták a nagymamát, hogy egyáltalán nem kövér)
Egy nőtől – miközben jogosítványát újította meg egy önkormányzati hivatalban – egy adatfelvevő hölgy megkérdezte, hogy mi a jelenlegi foglalkozása. A megkérdezett egy ideig tétovázott. Bizonytalan volt, hová is sorolja magát. „Arra gondolok” – magyarázta az adategyeztető – „, hogy van-e munkája, vagy csak…?” „Természetesen van munkám!” – csattant fel a nő. – „Anya vagyok.” „Nincs ‘anya’ kategóriánk foglalkozásként. A ‘háztartásbeli’ fedi le ezt” – mondta az adatfelvevő segítőkészen.
…tele van mindenféle szeméttel, értéktelen kacattal, de olyan könnyű őket egy mozdulattal a vízbe hajítani, vagy inkább tolni, egy nagy lapáttal, a legnagyobbal, ami egyáltalán elfér a szigeten. Aztán körülnézni elégedetten, és figyelni, ahogy a sok törött vacakot elviszi a víz. Mert ez egy tó, és egy folyó megy ki belőle, annak az áramlata kavarja a vizet, egy tó, nem a tenger, még csak nem is túl nagy tó, úgyhogy nincs messze a part, jobb napjaimon fél óra úszással ki is érek. Kábé ennyi kell, hogy magamhoz térjek reggel, és megállapítsam, hogy már megint a parton vagyok, emberek között, a családom fojtogató szeretetében, ami nélkül élni sem bírnék, de amelyről néha oly jól esik azt hinni, hogy egy hétre szívesen megszabadulnék tőle.
Bele is bolondulnék.
Volt már rá példa, elmentem, elutaztam, nem egészen egyedül ugyan, de a családom egyik tagja sem volt velem, és huszonnégy óra sem kellett, hogy úgy érezzem, levágták valamelyik testrészemet, és a seb sosem fog már begyógyulni, olyan mélyre hasított a penge.
Szeretem őket, mit csináljak.
De elég fél óra nyugalom, hogy a szél meg az áramlatok besodorjanak, vissza a szigetre, ugyanolyan erővel, mint ahogy a kacatokat elviszik, és jól esik nézni, ahogy eltűnnek a hullámok között, és a folyó, amely innen táplálkozik, úgyis elviszi majd őket jó messzire. Sőt, még a zöldek sem szólhatnak bele, mert hál’istennek láthatatlanok mind, a lelkem vacakjai, és jó tudni, hogy most már akárhányszor visszajövök ide a szigetre, már mindig tisztaság és rend és csend és nyugalom vár. Egészen addig, amíg meg nem hallom a partról, hogy „Anyuciiiiiii…”
Na, evezhetek vissza megint. Most nincs erőm úszni. Pedig evezve tovább tart.
„Végre megkaptam a multitask számítógépemet!”
Ez a fura szó tulajdonképpen semmi bonyolultat nem jelent: egyszerűen arról van szó, hogy a mai gyors számítógépek már egyszerre több feladatot is képesek végezni. Természetesen valójában nem egyszerre csinálnak többfélét, hanem olyan gyorsan váltanak a feladatok között, hogy az emberileg érzékelhetetlen, így valóban úgy tűnik, mintha egyszerre csinálnának többféle dolgot.
