…tele van mindenféle szeméttel, értéktelen kacattal, de olyan könnyű őket egy mozdulattal a vízbe hajítani, vagy inkább tolni, egy nagy lapáttal, a legnagyobbal, ami egyáltalán elfér a szigeten. Aztán körülnézni elégedetten, és figyelni, ahogy a sok törött vacakot elviszi a víz. Mert ez egy tó, és egy folyó megy ki belőle, annak az áramlata kavarja a vizet, egy tó, nem a tenger, még csak nem is túl nagy tó, úgyhogy nincs messze a part, jobb napjaimon fél óra úszással ki is érek. Kábé ennyi kell, hogy magamhoz térjek reggel, és megállapítsam, hogy már megint a parton vagyok, emberek között, a családom fojtogató szeretetében, ami nélkül élni sem bírnék, de amelyről néha oly jól esik azt hinni, hogy egy hétre szívesen megszabadulnék tőle.
Bele is bolondulnék.
Volt már rá példa, elmentem, elutaztam, nem egészen egyedül ugyan, de a családom egyik tagja sem volt velem, és huszonnégy óra sem kellett, hogy úgy érezzem, levágták valamelyik testrészemet, és a seb sosem fog már begyógyulni, olyan mélyre hasított a penge.
Szeretem őket, mit csináljak.
De elég fél óra nyugalom, hogy a szél meg az áramlatok besodorjanak, vissza a szigetre, ugyanolyan erővel, mint ahogy a kacatokat elviszik, és jól esik nézni, ahogy eltűnnek a hullámok között, és a folyó, amely innen táplálkozik, úgyis elviszi majd őket jó messzire. Sőt, még a zöldek sem szólhatnak bele, mert hál’istennek láthatatlanok mind, a lelkem vacakjai, és jó tudni, hogy most már akárhányszor visszajövök ide a szigetre, már mindig tisztaság és rend és csend és nyugalom vár. Egészen addig, amíg meg nem hallom a partról, hogy „Anyuciiiiiii…”
Na, evezhetek vissza megint. Most nincs erőm úszni. Pedig evezve tovább tart.