Egy antropológus Afrikában járva kutatta a törzseket, és megfigyelte, hogy a törzs tagjai akár 15-20 km-t is meg tudnak tenni futva az egyik falutól a másikig. Megfigyelte ugyanakkor azt is, hogy mielőtt megérkeznének a céljukhoz, úgy nagyjából egy kilométerrel a falu előtt megállnak, és pihennek egy kicsit.
Amikor megkérdezte a törzs tagjait, hogy miért tesznek így, azok ezt felelték: „Tudod, azon a hosszú úton, amikor gyorsan szaladunk, a cél előtt egy kicsivel meg kell állnunk. Meg kell várnunk, hogy a lelkünk utolérjen minket, és már vele együtt léphessünk be a másik faluba.”
Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is egy kicsit megálljunk ezen az úton, amelyen járunk. Mindannyian nagyon gyorsan futunk, hogy időben elkészüljünk a munkánkkal, a háztartással, hogy gondoskodjunk a férjünkről, a gyerekeinkről, más családtagjainkról, a kutyáról meg a macskáról, a virágokról és a halakról, hogy megsüssük a süteményt és feldíszítsük a karácsonyfát, hogy elkészítsük az ünnepi vacsorát és becsomagoljuk az ajándékokat. De vajon adunk-e időt magunknak, hogy a lelkünk is utolérhessen minket? Vajon ott van-e velünk a lelkünk, amikor a fa alá lépünk december huszonnegyedikén?
Fontos természetesen, hogy megtegyük az utat, hogy ne tévedjünk el, hogy időben odaérjünk. De az is fontos, hogy mit viszünk magunkkal. Az évnek ebben a szakában figyeljünk egy kicsit azokra a dolgokra is, amelyek velünk maradnak akkor is, ha minden más már elveszett.
Lassíts le egy kicsit, pihenj meg az úton! Hagyd, hogy a lelked utolérjen!
Szeretettel kívánok békés, áldott készülődést…