Az íjászmester felsorakoztatta a tanítványait egymás mellett, és a céltáblát, amelynek a közepén egy piros pont volt, felerősítette egy fára velük szemben. Majd szólította az első tanítványt.
– Lépj ide, fiam!
A tanítvány előrelépett.
– Feszítsd meg az íjad!
A tanítvány engedelmeskedett, majd megkérdezte:
– Lőhetek, mester?
– Látsz engem, fiam? – kérdezett vissza a mester.
– Igen, mester, látlak – hangzott a válasz.
– Akkor nem lőhetsz, fiam. Engedd le az íjad és lépj vissza a sorba.
A tanítvány csalódottan leengedte az íját és visszatért a többiek közé.
Most egy újabb tanítvány lépett előre. A mester felszólítására ő is megfeszítette az íját, majd megkérdezte:
– Lőhetek, mester?
– Látsz engem, fiam? – hangzott a kérdés.
– Nem, mester, nem látlak.
– Hát a fákat látod-e?
– Igen, mester, látom.
– Akkor nem lőhetsz, fiam. Engedd le az íjad és lépj vissza a sorba.
Hasonlóan járt az összes többi tanítvány is. Valamennyien előreléptek, és megfeszítették az íjukat, de a mester nem engedte lőni őket. Végül előrelépett az utolsó tanítvány. Megállt a céltáblával szemben, felemelte az íját és megfeszítette.
– Lőhetek, mester?
– Látsz engem, fiam? – kérdezte a mester tőle is.
– Nem, mester, nem látlak.
– Hát a fákat látod-e?
– Nem, mester, nem látom.
– És az ég madarait?
– Azokat sem látom.
– De a céltáblát csak látod?
– Nem, mester, azt sem látom.
– Akkor hát mit látsz, fiam?
– Csak egy piros pontot látok, mester.
– Akkor jól van, lőhetsz, fiam.
Talán az összpontosítás hiánya az, ami miatt sokszor nem találjuk el a célt – vagy még csak el sem gondolkozhatunk azon, hogy lőhetnénk-e rá…